Kommunikáció és pályaválasztás

A kommunikáció, ami formálja az önbizalmat – és a jövőt!

A pályaválasztásról gyakran úgy beszélünk, mintha csak arról szólna, hogy mi érdekel minket. Pedig legalább ennyire múlik azon is, hogy egy fiatal elhiszi-e: számít, amit gondol, és van beleszólása abba, milyen irányba indul el.  
Az önbizalom nemcsak a döntéseket befolyásolja, hanem azt is, hogy valaki egyáltalán mer-e választani.

Sok fiatal nem azért marad csendben, mert nincs benne tehetség. Hanem mert nem hiszi el, hogy amit mondana, az fontos.  
Elég egy félmondat, egy elmaradt válasz, egy cinikus tekintet vagy egy kihagyás egy beszélgetésből – és máris megkérdőjelezi a saját értékét.  
A bántó kommunikáció nem mindig hangos. Néha egészen halk. Néha csak hiányzik valami, ami ott kellett volna legyen: figyelem, megerősítés, valódi érdeklődés.

Tanácsadóként és trénerként nap mint nap látom, hogy az önbizalom hiánya nemcsak a döntéseket nehezíti meg, hanem elrejti azt is, ami már ott van: a készségeket, az ötleteket, a belső motivációt.  
A pályaválasztás tehát nemcsak arról szól, hogy „mi érdekel”, hanem arról is, hogy elhiszem: lehet véleményem, lehet célom, és van jogom megpróbálni.

Az önbizalom nem arról szól, hogy hangosan bizonygatom, mennyire jó vagyok. Inkább arról, hogy csendben tudom: van bennem érték.  
Hogy merek kérdezni, kiállni magamért, és nem félek attól, ha hibázom.  
Sok fiatalnak vannak tervei, elképzelései, tehetsége — csak nem meri előhozni őket. Inkább visszahúzódik, alkalmazkodik, csendben marad. Pedig pont ezek a készségek segítenék őt a tanulásban, a munkában, a pályán.

És mindez nemcsak élőben történik. Az online térben is jelen van a bántás, a kizárás, a hallgatás.  
Egy elmaradt válasz, egy passzív-agresszív emoji, egy kihagyás egy csoportos beszélgetésből — mind ugyanazt üzenheti: „nem számítasz”.  
A digitális kommunikáció legalább annyira fontos, mint az élő — sőt, néha még nehezebb is. Nincs mimika, nincs hangszín, csak szavak. Vagy azok hiánya.

Ezért kiemelten fontos, hogy megtanuljunk erőszakmentesen kommunikálni.  
Ez nem azt jelenti, hogy mindig kedvesnek kell lenni — hanem azt, hogy tudatosan figyelünk arra, hogyan hatnak a szavaink.  
Hogyan mondjuk el, amit érzünk, anélkül hogy bántanánk. Hogyan kérjünk. Hogyan álljunk ki magunkért úgy, hogy közben tiszteletben tartjuk a másikat.  
Ez a fajta kommunikáció nemcsak kapcsolatokat épít, hanem önbizalmat is. Mert ha biztonságban érezzük magunkat, könnyebb megmutatni, kik vagyunk.

És ennek teret adhatunk otthon is.  
Ha szülőként, felnőttként mi magunk is megtanuljuk, hogyan fejezzük ki az érzéseinket úgy, hogy közben nem bántunk, nem szégyenítünk meg, nem zárunk ki — akkor ezt adjuk tovább.  
Ha a gyerekünk azt látja, hogy lehet őszintén beszélni, lehet nemet mondani, lehet kérni — akkor ő is megtanulja.  
Ez nemcsak a családi légkört javítja, hanem a jövőjét is építi.

Ezért dolgozom azon, hogy a tanácsadás ne csak irányt adjon — hanem megerősítést is.  
Mert minden fiatal megérdemli, hogy elhiggye: van helye, van értéke, és van jövője.